Rám még lőttek az oroszok!
Ez nem a közelmúltban történt, hanem a Magyar Királyság utolsó, és az én életem első évében. Akkortájt zajlott a második világháború nevű öngyilkos társasjáték végjátéka.

A második világháborút, és okait könyvtárnyi írott anyag elemzi, de miután engem is érintett, néhány szóban elmondom véleményem.
Az emberi civilizációt előrevivő és meghatározó alaptörvény az egyéni és csoportérdeket érvényesítő szándék. Ez a szándék motiválta a fabunkós ősembert, és motiválja az űr meghódításában szorgoskodó tudóst. És mindenkit kettőjük között.
A huszadik század közepére, a klasszikus imperialista kultúra csúcsprodukciójaként létrejött egy igen hatékony világpusztító helyzet.
Az enervált, és a békés fejlődés hitében álmodozó demokráciák, és a politikai-katonai önkényuralmi rendszerek egyidejűleg voltak jelen a világ politikai vezetésében. Utóbbiak az imperialista hagyomány szerint katonai eszközökkel akarták elérni a világ, számukra kedvezőbb újrafelosztását. Nagy hibát követtek el amikor lebecsülték a napi politikai életben tehetetlenül csetlő-botló demokráciák erejét. De a korábbi imperialista háborúk nyerteseként meggazdagodó, és önmaguk érdekeit békepolitikával védő, önmagukat demokratikusnak aposztrofáló államok is nagyot hibáztak amikor már nem csak hirdették, de el is hitték a békepolitika megvalósíthatóságát.
Az eredmény a második világháború lett.

Ekkor születtem én.
1944 vízkeresztjén. Meg is kereszteltek. Hagyománytiszteletből.
Később aztán felnőttem, és visszaadtam a keresztséget.
Azt hiszem jobb túlesni e kérdésen, és az időrendet felrúgva tisztázni, hogy miben is hiszek.
Általában semmiben.
Életemet a tudás, és a nemtudás tudása vezéreli.
A saját tapasztalataim által szerzett tudásommal szemben mindig kételkedő vagyok, és készen állok arra, hogy hagyjam magam meggyőzetni tévedéseimről. A mások által megismert, és általam nem tapasztalt dolgokkal kapcsolatban általában elfogadom mások véleményét (tudását), fenntartván magamnak a kételkedés jogát.

No de hogy is alakult a hitem, hitetlenségem?
Római katolikus családba születtem, de szüleim, nem voltak aktív vallásgyakorlók.
A korábban említet vízkeresztkori születésem, és az oroszok céltévesztése után szüleim a háborút túlélve Budapesten, a szétlőtt budai várnegyedben szereztek egy romos ház ép felében lakást. Az utcában a második ház egyházi épület volt (nem templom), katolikus papok lakták, és talán irodát is tartottak fenn benne. Sokat játszottunk az épület környékén, és mint minden ismerős felnőttnek illendően köszöntünk a reverendás tiszteleteseknek.
Az egyik különösen szimpatikus volt nekem. Utólag, felnőtt fejjel visszaemlékezve, fiatalembernek minősíteném, de akkoriban ő volt a pap bácsi és kijárt neki a dicsértessék!
Nem emlékszem már, hogy mikor és hogyan kezdtem el járni a Mátyás templomba, de kiskamasz koromra igazi hívővé váltam. Emlékszem egy esetre. Vasárnap kora reggel kellett a templomba menni. Induláskor szakadt az eső, de én vértanúi elszántsággal caplattam a tócsákon keresztül, és nagyon boldog voltam, hogy milyen nagy áldozatot hozok a hitemért.
Arra már nem emlékszem, hogy lett-e megfázás a hősiességből.
Már karnyújtásnyira voltam a ministránssá való előléptetéstől, amikor materialista gondolatok kezdték felütni a fejüket a fejemben.
Nem tudom mennyi szerepe volt ebben olvasmányaimnak, de tény hogy elkezdtem a világot filozofikus kamaszszemmel vizsgálni.
A fő kérdés Isten mindenhatósága, a világban tapasztalható igazsághiány, és a világ teremtése állt. Igen komoly és hosszan tartó lelkiismereti válság végén jutottam arra a véleményre, hogy a világ dolgai ugyan olyan jól vagy rosszul magyarázhatóak isten nélkül, mint istennel. Csak isten nélkül egyszerűbb!
Ateista, materialista, majd humanista lettem.
Életem nagyobb részében nem értettem hogyan lehet hinni, azokban a szép, de naiv mesékben amelyeket a különböző vallások hirdetnek.
Nem régiben a televízió egy szórakoztató műsorában - mellékesen - az ott szereplő agyfürkész professzor világosított fel. Megállapítása szerint a jobb-bal agyfélteke különbségéből adódóan az emberek felénél az élet vezérlőelve nem a racionális, hanem a lelki területen található meg.
Az a nem tudományos véleményem, hogy az ismeretlentől való félelem, és a nem tudás elutasítása a hit alapja, és funkciója. Könnyebb hinni valamilyen felsőbbrendű vezérlőelvben, mint beismerni tudásunk és létünk korlátozott voltát. Boldogok (vagy csak boldogabbak) akiknek megadatik a hit.

Visszatérve a kezdetekhez, születésem élményeire nem emlékszem, de arra sem, hogy lőttek rám az oroszok. A következőkben leírtak a családi mítoszokból emlékeimben fennmaradt töredékek.
Dúlt a háború amikor megszülettem. És apámat is pont akkor hívták be katonának. Ő úgy döntött, hogy engem látni fontosabb mint a hazát a Donnál védeni, ezért egy hét késéssel tett eleget a behívóparancsnak. Be is csukták egy hónapra, de addigra a transzport elment Oroszországba. Ö pedig itthon raboskodott. Ez volt élete nagy üzlete.
Miután letöltötte büntetését egy gépkocsizó alakulathoz vezényelték. Többnyire kocsiparancsnok volt. Mindössze egyszer került az egység "harci érintkezésbe", de az emlékezetes maradt.
A kocsisor szépen araszolgatott, amikor támadás érte a konvojt. Éppen előzésben voltak, amikor hatalmas detonáció rázta meg a teherautót. Miután apám felocsúdott, a mellette lévő sofőrt vérbe ázva találta. Elkezdte keresni rajta a sérülést, és nem értette, hogy miért tapogatja őt a sebesült. Mire tisztázták a helyzetet kiderült, hogy az előzött szamárfogatot lőtték ki, és a szamár vére mindkettőjüket beborította. Mindketten azt hitték, hogy a másik haldoklik.
Ennyit a háború humoráról.

A Magyar Királyi Hadsereg összeomlása után a csapatok maradékai nyugat felé igyekeztek. Számomra máig is rejtélyes módon, édesanyámmal, és nagymamámmal én is az alakulattal tartottam. Eljutottunk Németországig.
Életem első külföldi utazása, és nem emlékszem semmire!
Út közben egy alkalommal lőtávolságon belülre értek az oroszok. Ekkor történt meg a kezdőmondatban leirt esemény. Ahogy tudom, akkor senki sem sérült meg.
De jól hangzik! -és igaz is.

Az első emlékem a világról, néhányadik születésnapomhoz kötődhetett.
A budai vár még romokban hevert, helyenként hatalmas törmelékhalmokba összehordva a romok egy része.
Emlékeim szerint tudatosan készültem a deklarációra, úgy gondolván, hogy a negyedik (ötödik ?) életévemet elérve életem magasabb minőségűvé válik. Felküzdöttem magam egy törmelékhalom tetejére, és hangosan tudattam a világgal: "öcsi lettem".
Ilyen fontos esemény azóta sem történt velem.

Öcsiségem korát lezáró emlékem az első tanévnyitó, ahol is ajándékba kaptam az igazgató bácsitól egy nemzetiszínű szalaggal átkötött, és ragasztószalagból készített (kör alakú) pecséttel ellátott ceruzát.
Nagyon boldog voltam, hogy már milyen nagy vagyok.
Ahogy megtanultam olvasni, azonnal kedvenc foglalkozásommá vált. Mindent elolvastam, csak tankönyv ne legyen.
Az első saját könyvem a "Kerek egy esztendő" volt. Első lapjáról Rákosi pajtás mosolygott rám, és később is többször találkoztam a kötetben róla szóló történetekkel. Az egyikből még annyira emlékszem, hogy hősiesen festették a gyár falára a kommunista jelszavakat.
Halványan emlékszem egy kifestőkönyvemre is. A hős úttörő megmentette a TSZCS asztagát a gonosz kuláktól, aki fel akarta gyújtani, azért hogy megdöntse a nép uralmát.

Más kulturális élmények is értek.
A budai várban volt az amerikai követség egyik rezidenciája, ahova a környékről be-be járogattak az emberek filmet nézni. Mi is előfordultunk időnként. Számomra természetesen a rajzfilmek jelentették a csúcsot. De más filmeket is vetítettek. Én ezek közül csak egy híradó, vagy dokumentumfilmre emlékszem. Pontosabban, csak egy jelenetére, ahol is valami irdatlan nagy átmérőjű acélcsövet fektettek, soha sem látott gépekkel. Nem nagyon értettem minek a csövet a földbe fektetni, meg nem is nagyon hittem, hogy van ilyen nagy cső.
Mint később kiderült (számomra) a mozizás illegális volt, és nem volt szabad beszélni róla. Ezt sem nagyon értettem, de játéknak fogtam fel az egészet, mintha mi lennénk a kalózok kémei. Később tudtam csak meg, hogy a "kémkedés"-be sokan belehaltak. Bár azok többsége kommunista volt. Én ebben az időben legfeljebb kisdobos lehettem.
Ekkortájt halt meg Sztálin. Megrázó élmény volt!
Az iskolában néma felállással búcsúztunk a nagy embertől, és én elpityeredtem, úgy sajnáltam - magam. Féltem, hogy mi lesz velem, a jóságos, segítőkész atyánk nélkül, ha jönnek az imperialisták.
Fel sem tűnt, hogy az imperialistákhoz járok mozizni.

Valamelyik jeles nap alkalmából nagybátyámtól kaptam ajándékba egy rollert. Ö csinálta. Akkoriban minden játék ritkaságszámba ment. A rollerem jelentős presztízsnövekedést jelentett számomra a környék gyerekei között. Gombamód szaporodtak a barátaim. Csak rollerozni nem tudtam soha. Ugyanis a soros barátom azzal a felkiáltással, hogy "te úgy is akkor rollerozhatsz amikor akarsz" már el is viharzott a rollerral.
A kisdobosságból kinőve úttörőként folytattam politikai pályafutásom.
A karriert az 56-os események törték derékba.

Manapság forradalomnak, és szabadságharcnak nevezzük, akkor nem tudom hogy hívták, de néhány évtizedig, csak "események" volt a besorolása.
A mai napig sem tudom eldönteni, hogy mi is volt az amit 1956-ban átéltem. Utáltuk az oroszokat, és utána hónapokig nem dolgozott az ország, de ez szerintem a szórványos ellenállással mintha nem lett volna szabadságharc, de talán még forradalom sem.
Minden esetre érdekes volt 1989-ben hallani, hogy egy kommunista hőst hogyan sajátít ki a polgári politika. Természetesen Nagy Imrére gondolok.
Visszatérve 1956-ba, mintha az embereket átitatta volna egy hősies légkör, de a háború még alig több mint egy évtizedes emléke, a haláltól való félelem, a többséget visszatartotta a tankok alá fekvéstől.
Jómagam ellenállási tevékenysége egy igen hosszú és rímekben szegény vers megszerkesztésében, és egy - a lakóházunk bejárata fölé kitűzött - Kossuth címer megrajzolásában nyilvánult meg.
A kollektív ellenállásban is részvettem osztálytársaimmal egyetemben, mert amikor a feloszlatott úttörő szövetséget újraszervezték, egyikünk sem lépett be.

Volt a családnak egy igazi 56-os vértanúja is. Kemal bácsi.
Ha jól emlékszem valahol a Vizivárosban rádióműszerészkedett. Hozzá vittük el apámmal a rádiót, ha nem szólt.
A családi kapcsolatra csak homályosan emlékszem. Valamikor a századforduló tájékán egy Bogár lány feleségül ment egy török pasához (?), és ennek az ágnak a szülötte volt Kemál bácsi.
Az 1956-os szerepéről sem tudok semmit, csak az a hír járta, hogy a szénatérnél megsebesült, és a korházból vitték el, majd kivégezték.

Míg másoknak 1956 politikai (történelmi) esemény, nekem elsősorban a gyerekkorom volt.
Néhány barátommal saját fegyverraktárunk volt. Akkoriban a háborúból még szép számmal maradt romos épület a várban, ami természetesen a legjobb játszó terület volt a kamaszok számára. Mi is rendszeresen végigjártuk területünk épületeit. Az egyik alkalommal egy pincében találtunk három karabélyt. Lőszer nem volt hozzá. Azon nyomban kineveztük a pincét a fegyverraktárunknak. Néhány hónap múlva eltűntek a fegyverek. Leszereltünk!
Egy alkalommal Isti barátommal csatangoltunk a Magdolna toronyhoz tartozó romtemplom falai között. A környéket ellepték a szovjet harci járművek és katonák. Ez volt az egyik támaszpontjuk november 7.-e után. Ugyanis Budapest november 4.-i elfoglalása után a vár még három napig "tartotta" magát. Szóval ott bóklásztunk a romok között, és Isti talált valamilyen fém szerkezetet. Nem volt nagy, nem hasonlított egy puskagolyóra sem, így hát nem is tartottunk tőle. Szokás szerint a megtalálóé volt a zsákmány, hát Isti babrált vele. Egyszer csak egy durranás, aztán látom, hogy Isti szalad mint a nyúl. Először arra gondoltam, hogy az oroszok lőttek ránk, de mire Istiékhez értünk kiderült, hogy az az izé durrant akkorát. Aztán az is kiderült, hogy Isti teli van apró, gombostűfej méretű sebbel. Szerencsére nem lett semmi komoly baj, mint utóbb kiderült csak egy gyutacsot sikerült beélesíteni kedvenc barátomnak.

Az időszak legrémisztőbb élményét azonban 1957 elején éltem meg.
Tejfehér köd ülte meg a vidéket, és jó ha négy-öt méterre el lehetett látni
A ködön keresztül felém tartott egy fantom harckocsi. Látni semmit sem lehetett, de a lánctalpak keramit útburkolat által felerősített zaja egyre közeledett, úgy éreztem engem készül eltiporni. A közelgő dübörgés tovább fokozódott, és amikor a zaj már iszonyatosan közelivé vált a ködből előtűnt a harckocsi ágyújának csöve. Ha nem féltem volna olyan nagyon, mulatságosnak tarthattam volna a levegőben lebegő ágyúcső látványát. Aztán a tank is előkerült a ködből.

Érdekes ellentmondás, miközben teljes szívvel utáltuk az oroszokat, a környékünket ellepő orosz harckocsik kiskatonáival néhány nap alatt kialakult a "beszélő viszony". Már amennyire csekélyke orosz nyelvtudásunk beszédnek volt nevezhető, minden esetre jókat mutogattunk. Unszolásunka némelyikük megmutatta fegyverét, ami egy kamasz fiú számára nagy élményt jelentett.

Ehhez az időszakhoz fűződő emlékeim közé tartoznak a hosszadalmas sorbaállások. Olyan emlékem nincs, hogy bármiben is tartósan hiányt szenvedtünk volna. A felnőttek körében ugyan kitört egy vásárlási pánik, de én ebből csak annyit vettem észre, hogy sokkal szebb tányérból eszünk. Mint később megtudtam, édesanyám kevés megtakarított pénzünket egy meisseni étkészletbe fektette. A befektetés az idők - és mosogatások - során értékét vesztette.

Nem kerülhető ki, hogy 1956-ról - néhány komolyabb szót ne szóljak.
Nem folytattam történeti kutatásokat, így csak gyermekkori emlékeim, és felnőttkori elmefuttatásaim eredményeit tudom összefoglalni.
Az előzmények szempontjából döntő az a tény, hogy a második világháborút (megint) a vesztesek között fejeztük be. Az ezt követő béketárgyalásokon a győztesek hazánkat a szovjet érdekeltségű zónába sorolták. A nyugati demokratikus államok egyszerűen átengedték Magyarországot, a Szovjetuniónak. Némi belpolitikai álküzdelem után kommunista diktatúra rendezkedett be hazánkban, Rákosi Mátyás vezényletével.
A Sztálinista üldözési mánia adaptálása kiváló lehetőséget biztosított a honi, és a moszkovita kommunisták közötti hatalmi harc lezárására, az előbbiek likvidálásával. Nem jártak másként az előző rendszer prominens személyei sem. Az osztályharc jegyében kiszorították pozíciójukból a korábbi hatalmi vezetést, és a középosztály tehetősebb tagjait.
Mindez alatt az ország újraépítése gőzerővel folyt.
Építettünk, fizettük a jóvátételt, és szegény volt az egész ország. A lakosság egy része hitt a szebb jövő miatt szükséges önfeláldozásban, de valahogy mindig mást sikerült feláldozni.
Nőtt az elégedetlenség!
Némi kommunista belharc után a Rákosista vezetés visszaszorult, de ez a "fegyelem" fellazulásával járt. Így vált lehetővé az, hogy 1956 októberében a diákok tüntetést szervezhettek a független magyar szocializmus megteremtését követelendő. A kommunista államhatalom a kiterebélyesedett tüntetés hatására, elemeire esett szét, és kaotikussá vált a helyzet.
A káoszon Nagy Imre vezetésével létrejött kormány próbált úrrá lenni, de a rendelkezésre álló kevés idő nem hozott sok eredményt.
Az idealisztikus népmentéstől, a kommunista üldözésig minden előfordult ebben az időszakban. Szép és visszataszító események egyaránt.
Az országban tartózkodó szovjet csapatok morálja mélypontra zuhant, ezért visszavonták azokat a Szovjetunióba.
A nyugati világ kitartásra biztatta a magyar "forradalmat", a közeli segítség ígéretével, miközben a háttérben biztosították a szovjet vezetést az érdekterületük elismeréséről.
A nyugat akkoriban a szuezi válsággal volt elfoglalva. A magyar lázadást csak szovjet birodalmi belügyként kezelték, ami lehetőséget kínált némi politikai szócsatára az ENSZ-ben.
Ennyit a nyugati demokráciák erkölcsi fölényéről!
No persze a keleti kommunista eszmeiség is rövidesen kézzelfoghatóvá vált. A friss szovjet csapatok minden - egyébként nem jelentős - ellenállást letörtek.
Helyreállt a nagyhatalmi presztízs, és kivégeztek néhány száz embert.
Természetesen a törvényesség betartásával. A törvényeket persze Moszkvából alkották.
A Nagy Imre, Maléter Pál és társaik tragikus haláláról, nem tudok semmi újat mondani, a független szocialista magyar állam megteremtésének mártírjai lettek!

Aztán csend lett, és a "rendcsinálás" után a Kádár János nevével fémjelzett szocialista konszolidáció jellemezte az országot 1989-ig.
Kádár cselekedetei, mint - minden a világon - különböző képen ítélhetőek meg. Saját megítélésem szerint egy közepesen okos, de világosan gondolkodó, és következetes politikus volt. Tántoríthatatlan követője volt a szocializmus eszméjének. Hitt a kizsákmányolás nélküli jövőben, és a kommunizmus világméretű győzelmében. Ezen túlmenően saját puritán erkölcsi kódexe szerint élt, bár annak a magyar politikai életre való kiterjesztése meghaladta képességeit. Ugyanezen elveknek megfelelően, a lehetőségek keretei között megtett mindent annak érdekében, hogy a magyarság sorsa jobbra forduljon.
Néha a beszédeiben lehetett érezni, hogy nem érti az emberek miért nem azonosulnak a jövőképével, és miért nem dolgoznak jobban, miért nem vigyáznak jobban az ország értékeire?
Az ideáihoz való hűség, és a reálpolitikai ítélőképesség tette őt alkalmassá az 1956 utáni politikai tisztogatás levezénylésére.
Mozgásterét a lehetetlenségig beszűkítette az, hogy a szovjet vezetés példát akart statuálni. A kivégzések elkerülhetetlenek voltak!
Természetesen megvolt a választás lehetősége, félre is állhatott volna. Az ő személyes szempontjából ez valódi választási lehetőség volt, de az áldozatok és az ország szempontjából nem. Ha nem ő, hát más végezte volna el a piszkos munkát.
Véleményem szerint, ha félreáll, és átengedi a terepet a nála balosabb vetélytársainak, a későbbi puha diktatúra, a szomszéd államokhoz hasonlóan keményebbre sikeredett volna. Megítélésem szerint ezúttal szerencsénk volt, és a legmegfelelőbb ember került a kormánykerék mögé.
Keresztényibb gondolatokkal fogalmazva, a gulyáskommunizmus kényelmének kiharcolásával, a kivívta a nép megbocsátást.

Kamaszkorom további része a szokásos csibészkedésekkel telt el. Szerettem iskolába járni, de a tananyag nem elégítette ki igényeimet (nem azt tanították ami engem érdekelt), ezért a szükséges minimumnál kevesebbet fordítottam tanulásra. Ehelyett elolvastam a világirodalom, és világponyva minden elérhető művét. A maradék időben az utcákon, és a várat szegélyező zöld (és elhanyagolt) területeken csatangoltam.
Akkoriban nagy divatja volt a galerizésnek. A vári galeri igen jó nevet vívott ki magának huligánkörökben. Én nem voltam ugyan galeri tag, de mindenki ismert, így védettséget élveztem. Később haverjaimmal kiterjesztettük kóborlásaink hatósugarát, szinte az egész budai területre. Ez már nem volt veszélytelen vállalkozás, de valahogy mindig sikerült elkerülnöm a verést. Persze közben bámultuk a lányokat, fantáziáltunk, és teljesen téves elképzeléseink voltak az ellenkező nemről. (Lehet, hogy nem is mindig ellenkeztek volna?)
Ezzel kapcsolatos későbbi élményeim jellegüknél fogva magántermészetűek, úgy hogy a nyájas olvasót kíváncsiságában meghagyom.

Édesanyám mindent megpróbált, hogy jobb tanulásra ösztönözzön, de a tanterv megváltoztatását nem tudta elérni, így esélye sem volt. Egyik alkalommal biciklit helyezett kilátásba, ha év végi eredményem az elképzelése szerint alakul. Igen gyors kalkuláció után megállapítottam, hogy nincs arányban a ráfordítandó idő a biciklivel. Ezt a döntésemet elmulasztottam közölni édesanyámmal, így év végén először a bizonyítványomon lepődött meg, majd azon, hogy milyen sztoikus nyugalommal veszem tudomásul a bejelentését, miszerint nem kapok biciklit. Azóta sem tanultam meg kerékpározni.
Erőfeszítéseit végül az olvasási mániám ellen összpontosította. Ez ellen a tankönyvnek álcázott "nem tankönyv" volt az egyik, míg a vetésforgóban való olvasás a másik módszerem. Az utóbbi alatt azt kell érteni, hogy az elkobozott könyv helyett másikat kezdtem olvasni - amíg azt is el nem kobozta édesanyám - , majd az időközben visszaszerzett könyvel folytattam. Előfordult, hogy egyidejűleg négy-öt könyvet olvastam ily módon.
A tanulmányaira jellemző epizód: nyolcadikban (?) meg akartak buktatni énekből. Édesanyám lobbizta ki a kettest. Sikerült elérnie, hogy nekem elegendő legyen a népdalok szövegét felmondani.
A zenéhez kötődő művészetekkel nincs szerencsém. Akkoriban a nevelés (vagy kiképzés) részét képezte a tánciskola. Hát, finoman fogalmazva nem csak a fülem volt bot, de a lábam is! Ez azóta sem javult.

Az általános iskola vége felé mindenkit a továbbtanulás kérdése foglalkoztatott a családban (kivéve engem). Arra a kérdésre, hogy hová akarsz tovább tanulni, azt a határozott, és kiérlelt válasz adtam: NEM TUDOM!
Végül is a családi hagyomány folytatásaként bepaszíroztak egy mélyépítő technikumba.
Középiskolai tanulmányaimat változatlan ideológiai alapon folytattam, ennek ellenére osztályismétlés nélkül leérettségiztem, pontosabban szólva, megszereztem a technikusi képzettséget bizonyító képesítő oklevelet

Ha már szóba került az ideológia, folytattam a rendszerrel szembeni ellenállásomat, és nem léptem be a KISZ-be. Nehezen is állt talpra a szocializmus!
Végül is nem tudtam ellenállni a politikai nyomásnak, és 27 éves korom tájékán behálózott egy rendkívül csökönyös de annál rondább kisztitkárlány. Miután századik beléptető kísérletét is visszautasítottam, a százegyedik alkalommal azt találtam mondani, hogy ha azon nyomban elém rak egy belépési nyilatkozatot, aláírom.
Elém rakott. Aláírtam. Majd munkahelyet változtattam.
De a rendszer utánam nyúlt!
És az új munkahelyemen a kisztitkár leány egész csinos volt.
Néhány ével később, amikor kisztitkárrá akartak választani közöltem, hogy én már kiöregedtem a KISZ-ből, és kiléptem.
Ezzel vége is lett a politikai karrieremnek.

Azok a csodálatos hetvenes évek a hatvanas években kezdődtek. Akkortájt a "Nagy generáció"-ból semmi sem látszott. Jól éreztük magunkat, jókat vitatkoztunk könyvekről, filmekről és a világról és még sokan hittünk az emberi természet megjavíthatóságában, a szocialisztikus elképzelések megvalósíthatóságában. Igazság szerint még most is hiszek, csak nem remélem, hogy ez az életemben megvalósulhat. Akkor reméltem.

Az ember fiatalsága a politikai környezettől függetlenül mindig szép. Ez még akkor is igaz, ha valódi elnyomás ellen kell küzdeni, hiszen az életveszélyes küzdelem is pozitív élmény (ha túléli az ember).
Nos a konszolidált szocializmus Magyarországa nem veszélyeztette az átlag értelmi képességgel rendelkező embert. A politikai elnyomás nyilvánvalóan jelen volt, a szovjet csapatok jelenlétével, és a kötelező egy párt rendszernek titulált puha diktatúra formájában, de ennek fenyegető volta egzisztenciális szinten kisebb volt, mint a szabad Magyarországban megélt gazdasági fenyegetettség.
A magyarság évezredesen kialakított túlélési technikái ezúttal is jól működtek. A szocializmus tetszett is, meg el is utasítottuk. A függetlenség ábrándja oly távolinak tűnt, mint Erdély visszacsatolása.
Remélem ezt a csapást sikerül megúsznom!

Mindig történt valami izgalmasa világban. A XXII kongresszus a Szovjetunióban, a Kubai forradalom, a diáklázadások nyugat Európában, az amerikaiak Vietnámi kudarca, a hippi mozgalom győzelme a konzervativizmussal szemben. Mindezek a világ javulását sugallták. A háttérben ugyan erősen dúlt a hidegháború, de az atomháború fenyegetése oly nagy volt, hogy csak úgy tudtunk ép ésszel megmaradni, ha nem vettük komolyan.

No és ebben az időben került csúcspontján az európai film. Az amerikaiak labdába sem rúghattak.
Aztán lassan kezdett minden eltorzulni. (Felnőtté válás)
Megjelent a Brezsnyevi konzervatízmus, a diákmozgalmakat a terrorizmus váltotta fel, és a hippi szabadságból gátlástalan szabadosság nőtt ki. A prágai tavasz elfojtása, és a szovjetek afganisztáni akciója, sokunkat döbbentett rá arra, hogy a létező szocializmus nem egészen az, mint amit meghirdettek propagálói!
Mindezek ellenére az ország fejlődött, lassan már nem kellett tíz évet várni egy lakáskiutalásra, és autót is lehetett venni két-három év várakozás (és spórolás) után. Eljött az az idő is amikor egy egész család egyszerre utazhatott külföldre, és nem kellett itthon hagyni senkit "túsznak".
Kezdtünk jobban élni, de elvesztettük az igazságos világ gyors megvalósíthatóságának illúzióját. Megtanultunk az új gazdasági mechanizmus kiskapuin közlekedni, és még büszkék is voltunk a gulyáskommunizmus relatív jólétére.

Természetesen mindennek a működéséhez a kisemberek részéről némi önkorlátozásra volt szükség, mert például a szocialista álmoskönyv szerint nem jelentett jót a párttitkár szeretőjét elszeretni.
Napjainkra ez megváltozott. Most már csak arra kell vigyázni, hogy az emberi jogok érvényesítését a kisember ne vegye komolyan, mert például a munkaidő betartása (az ingyen túlmunka elleni fellépés) könnyen vezethet a munkához való jog jegyében a munkanélküliséghez.
A hidegháború végül a szocialista világrendszer gazdasági, és politikai összeomlásához vezetett. Mi pedig rendszert váltottunk. Megkaptuk azt amit a szabad világ évtizedek óta kínált számunkra!
Vagy talán mégsem egészen azt?

Nagy érdeklődéssel figyeltem a rendszerváltás előtti évek Magyar, és Szovjet belpolitikai változásait.
Drukkoltam, hogy Gorbacsovnak sikerüljön a "glasznoszty" és a "peresztrojka", bár a mai napig sem tudom, hogy melyik mit jelent.
A rendszerváltás egy kis cégnél ért (10-12 fő), ahol én voltam az, akit nem érdekelt ki nyeri meg az első szabad választásokat.
Mint később megtudtam a többiek az SZDSZ-t favorizálták. Én pedig - miután valamelyik pártot mégis csak választanom kellett, ha már szabad a választás – az MDF-t sorsoltam ki magamnak. Talán hatott rám a NYUGODT ERŐ konzervativizmusa.
Azt azért nem értettem, hogy honnan került elő ennyi párt egyszeriben, de gondoltam, ez a demokráciában így normális.
Nem nagyon érdekelt, hogy végül is melyik rendszerváltó párt fog győzni, egyedül az MSZP-t nem akartam, de az esély közelébe sem került, így nem volt miért idegeskednem.
Végül is győztünk.Másnap munkába menet már nem is nagyon foglalkoztatott az egész. Túl vagyunk rajta, működik a demokrácia, kipipálható.

Legnagyobb meglepetésemre a kollégáim gyászos hangulatban kezdték a hetet, mindent mondtak az MDF-ről, csak szépet nem.
Én naiv lélek, megkérdeztem, hogy nem mindegy, hogy melyik demokratikus párt nyert? Hát ezt nem kellett volna.
Egy év múlva ki is rúgtak. – no nem e kérdésem miatt.

A tulajdonos ügyvezető egy nagyon jóképű, fiatal jogász playboy volt, aki úgy gondolta, hogy elegendő jópofásodni exkluzív klubokban, és akkor minden jól megy.
A legkülönbözőbb üzletekkel foglalkozott a cége, egyebek mellett egy patinás kisvárosban az egyik bank épületének átalakítását is felvállalta. Ennek lebonyolításához vettek fel engem. Meg még egy langaléta vörös bozontú művészlélek építészt a műszaki vezetésre.
Bozontos kollégám a fellegekben járt, kapásból rajzolt jópofa skicceket bármilyen probléma megoldására, nem törődvén azok anyagi következményeivel. De a kivitelezéssel sem.
A skiccek meghozták a sikert a számára. A főnők nagyon megkedvelte. Az átalakítás pedig egyenes vonalban haladt a pénzügyi csőd felé.
Erről, időről-időre tájékoztattam is a tulajdonost, aki megunván a rosszhíreket közölte, hogy legközelebb csak akkor adjak tájékoztatást, ha kéri.
Nem kérte, nagy ráfizetés lett, kirúgott.

Nehéz hetek vártak rám, de a felmondási idő utolsó napján találtam munkát.
Közép Európa egyik legnagyobb cégének leányához sikerült felvételt nyernem. Tőkeerős anyacég, biztos hely, dehogy zavart az, hogy kevesebb lett a jövedelmem. Örültem, mint majom a farkának.
Aztán teltek az évek, és az utasításos kézi vezérléshez szokott cégvezetés nem értette a helyzetet. Mi az, hogy nem elég teljesíteni a feladatokat, még a nyereségre is figyelni kell?
Privatizáció, külföldi tulajdonos, felpörgő vesztesség. A válságmenedzsmentek menetrendszerűen követték egymást, míg már nem volt mit elherdálni.
Nálam idegesség, magas vérnyomás, cukorszint emelkedés, depresszió, majd végkielégítés. És persze szabadság, választások, Bokros csomag, munkanélküliség, remény a jobb jövőben.
Izgalmas kora volt az életemnek.
Egyéni vállalkozás egy fillér jövedelem nélkül, befizetési kötelezettségekkel.
Pénzügyi tanácsadás biztosító cégeknél, tisztán jutalékos rendszerrel, üzletkötések és jövedelem nélkül

A mélyponton átsegít a család közmondásos szerencséje.
Kisvállalkozásnál műszaki-adminisztratív mindenesi munka, kőkemény depresszióval, nulla koncentrálóképességgel, sok hibával. Munkanélküliség. Letargia. Napokat alszom át. Fevarin.

Közben választások. Győzött a jobb, de nem tetszem neki. Nem is vagyok magyar, talán még ember sem. Nem számit.
Valamennyire regenerálódom, és újból rám mosolyog a szerencse. Kisvállalkozásnál éhbérért gazdagítom a tulajdonost. De, míg ő Kenyában vadászik én új munkahelyet találtam.
Nagyvállalat, sok fiatallal, sok munkával, szakszervezettel.

Hurrá!
Jó a fizetés, nagy az öröm. Egy kicsit magunkhoz térünk anyagilag is.
De nem tart soká.
Nem tudtam tartani az elvárt multitempót, a gátlástalan, önpusztító munkastílust, a konfliktus elkerülhetetlen.
A megoldása újabb munkanélküliség. Megalázó segélyekkel, felerősödő depresszióval.
Újabb választás. Már megint győzött valaki.

Végül is sikerült annyira megöregednem, hogy nyugdíjba mehettem.
Most boldog vagyok. Majdnem.
És fényképezem a várost.
2006

Utóélet
2008 augusztus végén kaptam egy agyi infarktust. A bal oldalam részlegesen lebénult, de a doktorok csodát tettek. Két nyaki érműtét után teljesen rendbejöttem, csak a memóriám romlása gyorsult fel. Érdekességként hagy meséljem el, hogy az egyik kontroll vizsgálat után kapott ambuláns lapom szerint a "Bárány próba negatív" Akármit is jelent, de negatív.

Azóta, sokkal ritkábban járom a várost és keveset fényképezek.
Nem vagyok annyira boldog.
2013